Megjelent az Írás a tűzfalon

Megjelent a szerző sorrendben 29. könyve, az Írás a tűzfalon (Pincétől a Parnasszusig), amely pálya- és korkép. Műfajilag sokrétű (tárcák, emlékezések, kisesszék, cikkek), korábban valamennyi napvilágot látott irodalmi folyóiratokban, lapokban. Bepillantás az indulásra, s visszatekintés a később kortárs írókkal, alkotókkal létrejött személyes és szellemi kapcsolatokra. Megjelenését az író híveinek és az előfizetőknek a támogató gesztusai tették lehetővé.

Nevében él az ember

A hívás kicsengett, s a város fölötti Mecsek Szálló egyik szobájában felvették a kagylót. „Tessék, Déry Tibor” – mondta a hang. 1970-et írtunk, a Dunántúli Napló munkatársa voltam, s interjút szerettem volna készíteni a pécsi filmszemlére érkezett íróval, aki a Makk Károly rendezte Szerelem című film alapjául szolgáló két novella szerzője volt.  A film ősbemutatójára a filmszemlén került sor (aztán a következő évben, Cannes-ban a zsüri díját kapta meg, s a két főszereplő is elismerést). A történet főhőse (Darvas Iván játszotta, s mindenki tudta: életrajzi „beszüremkedésekkel”) az ötvenes évek elején a börtönből tér haza, ám a közönség finom jelekből és az atmoszférából inkább egy ötvenhat után szabaduló ember alakját vette ki.

Bemutatkoztam, előadtam kérésemet, s az élő klasszikus nagyon kedvesen nyomban elutasította. Valami olyasmire emlékszem, hogy „idős ember vagyok már, nem adok interjúkat”. Bár akkor nekem az jutott eszembe, hogy évekkel előtte, az író börtönből szabadulása után több nyugati lapnak is beszélt változatlan baloldali elköteleződéséről meg egyebekről, de az őt körülvevő világot már nem illette kritikával. A művek, persze, más eset.

Akkor nem gondolkodhattam el azon, hogy nevem hallatán bármi is eszébe jutott-e. Nem, mert akkor még nem olvastam a Felelet című regényét, bár a híres-hírhedt Felelet-vitát, a kulturális dirigens Révai József feddő megszólalásával jól ismertem, ugyanis pár évvel előtte, más témájú egyetemi szakdolgozatomhoz az ötvenes évek irodalmi életének belviszonyait is fel kellett derítenem. A Feleletet majdan csak jóval a belőle készült tévéfilmsorozat sugárzása után olvastam el. Tehát a regényben szerepel „Maravkó elvtárs”, az illegális kommunista mozgalom szimpatikus alakja, akinél a tiltott kiadványokat helyezik el a társai. A „v” betű s nevemben az „f” különbségétől most tekintsünk el, hiszen életem során több tucatszor előfordult, hogy magát – nyilván joggal – műveltnek tekintő hivatalnok, a bediktálás után „f” helyett rögtön „v”-t írt, tulajdonképpen jó érzékkel, bár a kiejtésbeli zöngétlenedésről nem voltak nyelvészeti ismeretei.

Kíváncsiságomat, hogy Déry vajon mikor, milyen körből szerezhette figurájának a különös, ritka nevet, tovább erősítette az, hogy a Magyar Nemzetnél töltött két évtizedem során az ismeretlenségből különböző témájú, hosszú levelekkel keresett fel egy nálam idősebb, némileg kisiklatott pályájú, kispesti illetőségű újságíró kolléga, aki mellékesen, de többször azt tudakolta, nincs-e rokonom az enyémmel egyező névvel, s „nyilvánvalóan jó állásban”. Az utóbbi utalás nemegyszer előfordult a leveleiben. Nos, távoli, akkor már nem élő kispesti rokon éppenséggel akadt, de „állása” több évtizedig az egyik patinás ottani nagyüzemben volt, nagyon kemény fizikai munkán. Az őt elvivő betegséget is ennek során szerezte. A kolléga feltehetően valamilyen munkásmozgalmilag kiérdemelt állásra próbált rákérdezni. Ilyennel nem szolgálhattam, saját felmenőim között szintén nem, akiknek a munkához igen, a mozgalomhoz nem volt közük.

A Déry-filológiát valószínűleg már nem tudom a Maravkó névnek az író múltbeli kapcsolataiban fellelhető konkrét előfordulásával kiegészíteni. A sajátomról viszont némi etimológiai eszmefuttatást azért tehetek. Ennek hitelességét egyébként még egyetemista koromban a magyar nyelvi tanszék egyik, névetimológiával foglalkozó könyvtárosa is valószínűsítette. Nos, a szótőben minden bizonnyal az ismert földrajzi név (Morava) szerepel. A Moravuku alak az onnan származót, odavalót jelenthette, tehát a Felvidékre, őseim szülőföldjére érkezettet(?), vagy már eleve ott élőt jelölte. Itt nincs mód a fonetika különleges írásjeleinek használatára, így kiegészítő magyarázatokkal kell élnem. Az idézett változatban az „u”-k ún. redukált hangok, ezek közül az idők során az első elsorvadt s kihullt a szóból, ami után a rákövetkező „k” hatására a „v” zöngétlenedett, amit később az írás is követhetett, így lett belőle „f”. A szóvégi „u” viszont megnyúlt, s a magyar „-kó” kicsinyítö, becéző képzőre hajazó alakot vett fel (vagy eleve annak szánták). A szó eleji „o” nyíltabbá vált, s lett „a”. Hát ennyit a nyelvészeti bennfentességről.

A név mitikus jelentőségű, mondhatni szent. A Bibliában az Úr a nevét firtató Mózesnek ezt válaszolja: „Én vagyok, aki vagyok”. Majd pedig meghagyja, miként nevezze őt népe előtt. S a latin mondás szerint: „Nomen est omen” – azaz a név intő jel, előjel is. A rejtőzködés magyar nagymesterét, Anonymust (Névtelen) a Gesta Hungarorum így jelöli meg: „P. dictus magister” – „a mesternek mondott P”. P. jegyző kilétét tudós szerzők próbálták azonosítani. A szegény, gyermek József Attila öcsödi nevelőszüleitől a Pista nevet kapta. A költő felnőttként írta meg, hogy akkor, kisfiúként úgy érezte, a létezését vonják kétségbe az eredeti név megvonásával.

Irodalomba iparkodásom kezdetén többen javasolták, magyarosítsak valamilyen könnyebb névre. Mindegyik szóba jöhető sutának tetszett előttem. Meg visszatartott valamilyen hűtlenségi érzés: elárulnám az 1848-49-es szabadságharc alatt a felvidéki harcokban részt vevő valódi és névrokonaimat. Meg 1914-ben, az I. világháború első évében, az őszi nagy orosz offenzíva során elesett, s így soha meg nem ismert nagyapámat. Meg apámat, aki három országban, legalább kilenc egymást váltó politikai rendszerben kényszerűségből többször kezdett újra életet magyarként.

Hát ennyit az előjel hatalmáról – mondhatnám a több évszázados folyamatról. Így hát mostanra: nomen est – ámen.

https://irodalmijelen.hu/2020-mar-30-1145/neveben-el-ember

Mó(d)szer és tények

A Magyar Nemzet alapításának nyolcvanadik évfordulójára – 2017 őszétől szervezve – 2018. április 12-én sajtótörténeti konferenciát rendeztek Egerben történész akadémikusok, kutatók, egykori szerkesztők részvételével. Marafkó László az 1991 őszi újságírósztrájk történéseit idézte fel.

A vendéglátók által egyébként „nem sajtónyilvános”-ként meghirdetett eseményre egy internetes fórum munkatársai benyomultak, videofelvételt készítettek, s cikket közöltek a lap több egykori szerkesztőjéről. Marafkó László vietnami különtudósítói kiküldetését (1972 nyarán, a Dunántúli Naplónál munkaviszonyban, de a megyei napilapokat cikkekkel ellátó Központi Sajtószolgálat képviseletében) és riportútját (1978 őszén, a Világ Ifjúsága munkatársaként), továbbá a Magyar Nemzetnél betöltött különböző szerkesztői posztjait (1981–2000) úgy próbálták feltüntetni, mintha azok úgymond különböző „szervekhez bekötve”, tehát „hálózati” háttérrel valósultak volna meg.

A jó hírnevet csorbító beállítással ellentétben a valós tények a szerző több könyvében (az Előkor című kötetének néhány írásában s a Lapzárka című kötetében) megtalálhatók. S van egy hivatalos testületi állásfoglalás is. A 2001-ben közalapítványi forrásból indított Heti Válasz c. lap indulásakor, ahol Marafkó László olvasószerkesztőként dolgozott, a lapvezetés egy 1994-es törvény alapján kezdeményezte az összes felvett munkatárs pártállami múltjának átvilágítását. Az állami bizottság belügyminisztériumi, honvédelmi minisztériumi, a polgári titkosszolgálatok valamint a Történeti Hivatal információi alapján megállapította, hogy Marafkó László semmilyen módon nem érintett.

Amit egyébként az „átvilágított” és számos ismerője az ellenőrzés előtt és anélkül is tudott.

Levelek a szerzőhöz

Megmaradt titkok

Bármennyit is kinyomoz az események elbeszélője Kádár János sírjának feltöréséről, pontosabban e krimibe illő(!) "hullarablás" magánnyomozásának részleteiről, annál nagyobb bizonytalanságban (szándékos bizonytalanságban) hagyja az olvasót a hivatalos nyomozás leállításának politikai indítékai felől. Ezzel pedig a rendszerváltást követő viszonyok  valódi természetéről.

(Részlet Suhai Pál költő, esszéista leveléből.)

Égforduló című kötetedet elolvasva kénytelen vagyok „megszólalni”.

A téma ugyanis a mi nemzedékünk tagjait közelről érinti és mindig is foglalkoztatta. S ahogy Te ezt az időszakot jellemzed írói eszközökkel, az az érzékeny olvasót erősen megérinti. Politikatörténeti visszatekintést adsz egyéni sorsok írói ábrázolásába helyezve (vagy ha tetszik, fordítva). /…/ sokféle cselekményfonalat tartottál markodban s mesterien igazgattad őket. /…/ Anyanyelvünkkel szuverén módon bánsz: látszik, mennyire otthon vagy a magyarban, s milyen kitűnő a stílusérzéked. /…/

Filozofikus attitűd jellemez, egyetemes érvényű megállapításokra törekszel és pontosan, szinte definíciószerűen fogalmazol ilyenkor. /…/

Az utolsó mondat félelmetesen mély szemantikailag és stílusában valóságos remeklés: „Egy futó, közömbös tekintet kitisztulása – az oszthatatlan időben ennyi az elillant élet. Nádsűrűben a hullám fénye.”

• - - -

A modern irodalomtudomány azt tanítja, hogy egy irodalmi mű befogadástörténete az idő múlásával egyre jobban ki van téve annak, miképpen „dekódolja” (=milyen háttérismeretek birtokában érti vagy nem érti, esetleg félreérti) az adott művet az olvasó. S eszemben járt, hogy akinek nincs ismerete 56-ról, annak vajon mit mondanak vonatkozó soraid. Ezért is adok igazat Neked abban is, ahogy a diktatúrát nem ismerő fiatalságot látod: „egy formaságokra nem adó nemzedék demokratikus fesztelensége”. Milyen telitalálat ez a megfogalmazás, mennyiszer tapasztalom a hallgatók körében ennek igazát!

(Részletek a volt Eötvös-kollégista társ, dr. Kiss Jenő nyelvész, akadémikus, egyetemi tanár leveleiből)

ÉGFORDULÓ - élőben

**************************************************

Történelem és fikció

…egyfolytában regényednek, az Égfordulónak az éppen kézenfekvőnél pontosabb műfaji meghatározásán töröm a fejem. Dokumentumregény? Annak kell lennie, s nem csak azért, mert a történeti hitelesség igényével írt műved forrásait a könyv végén akkurátusan fel is sorolod. Ez még kevés lenne. Ami megítélésem szerint leginkább azzá (ezzé /!/) teszi, az (ez) a cselekményvezetés fikciójába szőtt, s mindvégig jelenlévő történelmi szál: a Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos történelmi háttéranyagnak a szinte tudományos feldolgozása. Éppen ilyesmit képzeltem az ajánlott Földes Gábor-témáról szólván. („Remélem, nem fikciót írsz. Annyira még nem »történelmi« az anyag.”) Most meg vagyok rettenve. Nem mondhatok semmit, azonnal követed? Ennyire talán mégse kellene (!). De félre a tréfával. Jó ez így, erőssége könyvednek a dokumentatív jelleg. Különösen, hogy a közismertnél újabb tényekkel és olvasattal rukkolsz elő. Ezen az alapon már jöhet a fikció, a krimi – ez is persze történelmi alapon. A nyomozás az egykorvoltak, az igazság után. Hogy hősöd, Kisballa minden erőfeszítése ellenére sem jut e tekintetben nyugvópontra, e homály csak jót tesz regényednek. A várt csattanó elmaradása. (Jusson valami külön meglepetés az olvasónak e téren is – no meg: vonja le ő a szükséges tanulságokat.) Ami a főszereplő emberi kapcsolatait, főleg „nőügyeit” illeti, ebben Móricz, a mi Móricz Zsigmondunk felfogására ismerek. „Ki szép, ki jó.” Eszter ilyen, Pirike olyan. Könyved műfaja pedig mindezek mérlegén, hm, lélekrajzi igénnyel megformált dokumentumregény, egyszersmind történelmi krimi. Krimi persze úgy, ahogyan az Oidipusz is az – a maga analitikus módján. A nyomozati anyag (a nyomozás tárgya) a múlt, de legalább ennyire a detektív jelenbeli személyisége. A bennünk továbbélő és ható történelem. Ez utóbbit – elvégre nemzedéktársak lennénk – közös múltunkra és jelenünkre gondolva is mondhatnám.

(Részlet Suhai Pál levélesszé-sorozatának még nem publikált darabjából. Korábbi kötetek: Bábeli adományok – Napkút, 2011, Bábeli adottságok – Napkút, 2014)