Marafkó László

ujiras.hu, 2024. július

Marafkó László 80

Lapunk állandó munkatársa így vall magáról az Eötvös Collegium tagjaként:

Egy vállalat társadalmi ösztöndíjasa voltam, de 1967-ben, végzésemkor átszervezések miatt, váratlanul nem tudták biztosítani a szerződésemben szereplő fordító-tolmácsi állást. A még el nem helyezkedőknek pótlólag szervezett egyetemi pályázaton a megjelölt két vidéki tanári állás egyikét sem nyertem el. A Magyar Vagon- és Gépgyár (Győr) műszaki könyvtárában dokumentátorként alkalmaz-tak. Munkámnak a diplomámhoz és érdeklődésemhez nem sok köze volt, így ami-kor 1968-ban a Pécsi Tanárképző Főiskola Irodalmi tanszékén egy aspirantúráját végző adjunktus szemináriumi óráinak egy részét szerződéses állás formájában elláthattam, oda költöztem. 1969-ben a Dunántúli Napló főállású munkatársának hívott (itt már egyetemistaként is különböző műfajú írásokat publikáltam). 1972 nyarán jelentkeztem, hogy egy hónapig a megyei napilapokat cikkekkel ellátó Központi Sajtószolgálat különtudósítójaként dolgozom a nyári, amerikai gát-bombázások idején a háborús Észak-Vietnamban. Hazatérésem után kineveztek az akkor alapított pécsi összegyetemi hetilap, az Universitas felelős szerkesztőjévé. Ezek mellett szerződésesként a Jelenkor c. irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja voltam. Egyébként különböző műfajú írásaimat már diákkorom óta közölték a lapok, irodalmi folyóiratok.

1975-ben a Magyar Ifjúság kulturális rovatának munkatársa lettem, majd 1977-ben a Világ Ifjúsága hívott olvasószerkesztőnek. 1978 végén riportúton jártam Vietnamban, a Kínával határos északi és a Kambodzsával határos déli, akkor éppen megint hadműveleti területeken.

1981-ben a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetőhelyettese, később olvasószerkesztője lettem. A rendszerváltozás után, 1990-ben megválasztott főszerkesztő-helyettes, a lapvezetés lemondása után ügyvezető szerkesztő, később szerkesztő voltam. A privatizációs viszontagságok után, a lapnak 2000-ben, a Napi Magyarországgal történt összevonásakor, véleményem kinyilvánítása után elbocsátottak. Fizikai munka után egy kis könyvkiadó internetes adatbázisának gondozója, majd a Heti Válasz megalapításakor, meghívásra olvasószerkesztő lettem. 2004-ben kért nyugdíjaztatásom után, önként kiválva 2005-ben nyugalomba vonultam. Munkám mellett és később is több éven keresztül lapszerkesztést oktattam a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (ma: Metropolitan Egyetem).

Újságírói-szerkesztői munkája mellett közel harminc könyve jelent meg:

Harminchét esztendőt töltött különböző lapoknál, és közben sorra jelentek meg különböző műfajú kötetei. Publicisztika, riport, esszé, kisregény, ifjúsági regény, stb. … Hagyományosnak is mondható elbeszélő hang az övé, puritanizmus-

sal, példás tömörítéssel, néhol sajátos egypercesekkel. (Nem vitás, hogy hatott rá Örkény István is…) Mindezek a minőségek gyakran párosulnak finom líraisággal. … S persze még egy fogalom, a groteszk is ide kívánkozik, mint ahogy más, ha-sonló műveiben is többször találkozunk ilyen bravúrral. És minden szónak helye van, nincs üresjárat, fölösleges mellébeszélés. A kisemberek sorsát írja le leggyak-rabban, póztalanul, a magyar nyelv teremtő erejét példásan fölhasználva. A leg-jobb értelemben vett realista kispróza az övé, s persze ott van mögötte az újságírói múlt, a valóságismeret magas foka. Néhol fölfedezhetjük Marafkó László írásaiban a publicisztika elemeit is, és az ő esetében mindez inkább erény. … Jellemzi több írását is a hétköznapi pillanatok sejtelmes rögzítése, és megesik, hogy a történetet befejezetlennek érzi az olvasó. Egy-egy fölvillanó momentum, egy-egy fölvillanó női comb rejtett erotikája sem hiányzik innen. Általában rövid, pattogó monda-tokkal szövi a cselekményt, és ez drámaiságot kölcsönöz több helyen is…

Bakonyi István

A másik – az elfogult – oldal epés, csúsztatásokkal – hogy ne mondjam, hazugságokkal – teli kritikája inkább olvasható dicséretnek…

A legvadabb pártállami időkbe visszarévedve igyekezett megtalálni új legitimitását a Magyar Nemzet: a választás előtt még a lap fennállásának 80 éves évfordulójára meghirdetett, igen pikáns előadói listát felvonultató egri konferenciát annak ellenére megtartották, hogy Simicska Lajos tulajdonos a kormánybuktatás kudarcát látva kedden bezárta a lapot – írja a Pesti Srácok internetes portál.

A mai „A Magyar Nemzet nyolcvan éve, nyolcvan év a Magyar Nemzetben” címmel meghirdetett öntömjénezésnek eredetileg az Eszterházy Károly Egyetem adott volna helyet, de a rektor végül – alighanem rápillantva az előadók névsorára – végül úgy döntött, nem mérgezik a diákok lelkét efféle történelemhamisítással. Így végül az egri Kepes Intézet látta vendégül a társaságot.

Az esemény persze örömünnep helyett a néhány exkonzervatív kollégából és indexes, volt népszabis ejtőernyősökből álló szerkesztőség zártkörű önsajnáltatásává vált.

Két olyan egykori munkatárs is előadást tartott csütörtökön – és itt már a Pesti Srácok az állambiztonsági játszmák feltárásával foglalkozó, A hálózat című történelmi oknyomozó rovatát író Mező Gábor szövegét közli a lap – aki a Kádár-diktatúrában moszkvai, illetve vietnami tudósítóként dolgozott. Martin Józsefről és Marafkó Lászlóról van szó, aki 1990-ben főszerkesztője, ill. főszerkesztő-helyettese lett a lapnak…

Az ő szerepeltetésük mindent elárul arról, mi történt a magyar sajtóban a „rendszerváltás” idején, de arról is, kikre van szükség 2018-ban egy papíron még mindig konzervatív lapnál.

https://ujiras.hu/2024/07/05/marafko-laszlo-80/

------------------------------------------------------------

Mó(d)szer és tények - akkor

A Magyar Nemzet alapításának nyolcvanadik évfordulójára – 2017 őszétől szervezve – 2018. április 12-én sajtótörténeti konferenciát rendeztek Egerben történész akadémikusok, kutatók, egykori szerkesztők részvételével. Marafkó László az 1991 őszi újságírósztrájk történéseit idézte fel.

A vendéglátók által egyébként „nem sajtónyilvános”-ként meghirdetett eseményre egy internetes fórum munkatársai benyomultak, videofelvételt készítettek, s cikket közöltek a lap több egykori szerkesztőjéről. Marafkó László vietnami különtudósítói kiküldetését (1972 nyarán, a Dunántúli Naplónál munkaviszonyban, de a megyei napilapokat cikkekkel ellátó Központi Sajtószolgálat képviseletében) és riportútját (1978 őszén, a Világ Ifjúsága munkatársaként), továbbá a Magyar Nemzetnél betöltött különböző szerkesztői posztjait (1981–2000) úgy próbálták feltüntetni, mintha azok úgymond különböző „szervekhez bekötve”, tehát „hálózati” háttérrel valósultak volna meg.

A jó hírnevet csorbító beállítással ellentétben a valós tények a szerző több könyvében (az Előkor című kötetének néhány írásában s a Lapzárka című kötetében) megtalálhatók. S van egy hivatalos testületi állásfoglalás is. A 2001-ben közalapítványi forrásból indított Heti Válasz c. lap indulásakor, ahol Marafkó László olvasószerkesztőként dolgozott, a lapvezetés egy 1994-es törvény alapján kezdeményezte az összes felvett munkatárs pártállami múltjának átvilágítását. Az állami bizottság belügyminisztériumi, honvédelmi minisztériumi, a polgári titkosszolgálatok valamint a Történeti Hivatal információi alapján megállapította, hogy Marafkó László semmilyen módon nem érintett.

Amit egyébként az „átvilágított” és számos ismerője az ellenőrzés előtt és anélkül is tudott.

Az elcsent ünnep

Az ünnep franciául: la fête. Franciaország nemzeti ünnepe: fête nationale de la France. Ami ugyebár a francia forradalomban (1789) a Bastille elfoglalásának napja, tehát július 14. (le quatorze juillet).

Egyszer a helyszínen ünnepelhettem meg. Mint a Fiatal Írók József Attila Köre tagja (még így hívták, s az alapítók közt voltam 1973-ban), 1979-ben megpályáztam egy nyári egyetemi nyelvkurzust. A grenoble-i campuson tölthettem el egy hónapot. Egyik tanárunk javasolta, hogy vidéken, egy kis faluban kóstoljunk bele, miként ülik meg a franciák az ünnepüket. A Vercors hegység lankáin egy hétvégi háza volt, meghívott bennünket. Csoportunkban volt amerikai egyetemista, cseh mérnök, idősebb osztrák hölgy (mint történelmi „mostohatestvérnek”, nekem többször szinte áhítattal emlegette a Monarchia áldásos viszonyait), két szertelen szír pilóta, akiket kellő nyelvi alapozás után Mirage vadászgépekre képeztek volna ki, és még más nációk…

A délelőttre kirándulást terveztünk a hegység egyik fennsíkjára. Nekem felötlött, hogy a német megszállás alatt a francia maquis-k, az ellenállók csoportjainak menedéke volt ez a magas csúcsokkal teletűzdelt hegység. Az író Vercors erről vette a nevét, bár még jóval a német bevonulás előtt. Egyébként atyja magyar bevándorlóként érkezett a XIX. század végén Franciországba. Aztán az író sarj megalapította az ellenállás könyvkiadóját, a Les Éditions de Minuit-t.

Haladtunk felfelé a verőfényben, jómagam hajadonfőtt, mert a nyárban nem is volt nálam sapka. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége, mert nem bírtam a napot, a strandon is mindig árnyékba húzódtam. Amikor alkonyat előtt lefelé ereszkedtünk, már lüktetett a fejem. Lent, a parányi faluban már majd szétrepedt a fájdalomtól, rázott a hideg, ezért a többiek a vendéglátónk háza helyett a busz hátsó, egymás melletti üléseire fektettek, minden fellelhető pulóvert és más felesleges ruhadarabot rámterítettek, de így is egész testemben rázkódtam. Estefelé fesztiválozó hangulat és zenebona támadt a faluban, petárdák durrantak, pezsgősüvegek pukkantak, tánc és vigasság hatalmasodott el – amennyire mindezt a lázálom töredékeiből érzékelhettem.

Talán másnap délre lett újra emberi formám. Ilyen ünnepben is ritkán van része bárkinek is, különösen ha a másét éli át. Pontosabban nem éli, átszenvedi. Ráadásul a nagy alkalom előttem foszlott szét… Ha az a napszúrás nem taglóz le, az est fénypontján, a nemzetközi kompánia előtt mondjuk egy rögtönzés. Talán kissé szálkás franciasággal szót kérni: „Hölgyeim és uraim, dehogy a franciáké ez a nap, a július 14. S ha már francia honban vagyunk, hát éljünk a szállóigékkel: XIV. Lajos (állítólag) ezt mondta: l’État – c’est moi (Az állam én vagyok!)”. S itt kihúztam volna magam: „La fête – c’est moi! (Az ünnep én vagyok!). Ha még nem tudták volna, ugyanis 1944. július 14-én születtem. Tehát a franciák nem is sejtik, hogy kit ünnepelnek. A nagy önfeledt fesztiválozás igazából nekem (is) jár”. Abba nem merültem volna el, hogy azon a napon egy németektől megszállt országban, szülővárosom, Győr ipartelepeit jókora szövetséges bombatámadás érte. S az égi áldatlanságból a lakóházaknak is jutott, sőt, a korabeli sajtó szerint a ma is álló, tornyos városháza is megsérült. Jómagam a kórházban, ahol világra jöttem, nyilván nem a legnyugodtabb körülmények közt aludtam az újszülöttek önfeledt álmát. Anyám aztán végképp nem.

Persze a tréfával is csínján kell bánni. Dehogy akartam volna elcsenni a nemzeti ünnepet, meg a Gloire-t, egy nagy nemzet dicsőségét, érdemeit. Hiszen egy magyar költő már a forradalom évében azt írta versében: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Szóval, az ünnep Franciaországé, elsőbbség ott, de két poén azért itt.

Laza meghajlás – általános meghökkenés, talán itt-ott nevetés, taps. Mármint ha…, ha akkor nem a busz hátsó fertályában fetrengek félig önkívületben.

Az alkalom már biztosan nem tér vissza, de azért az ünnep kettősségének (és sok tízmilliós közönségének) egyszemélyi tudata töretlen. Mondhatnám: a legolcsóbb egyéni dicsőség.

Az elcsent ünnep https://irodalmijelen.hu/2024-jul-12-1020/elcsent-unnep

Levelek a szerzőhöz

Égforduló című kötetedet elolvasva kénytelen vagyok „megszólalni”.

A téma ugyanis a mi nemzedékünk tagjait közelről érinti és mindig is foglalkoztatta. S ahogy Te ezt az időszakot jellemzed írói eszközökkel, az az érzékeny olvasót erősen megérinti. Politikatörténeti visszatekintést adsz egyéni sorsok írói ábrázolásába helyezve (vagy ha tetszik, fordítva). /…/ sokféle cselekményfonalat tartottál markodban s mesterien igazgattad őket. /…/ Anyanyelvünkkel szuverén módon bánsz: látszik, mennyire otthon vagy a magyarban, s milyen kitűnő a stílusérzéked. /…/

Filozofikus attitűd jellemez, egyetemes érvényű megállapításokra törekszel és pontosan, szinte definíciószerűen fogalmazol ilyenkor. /…/

Az utolsó mondat félelmetesen mély szemantikailag és stílusában valóságos remeklés: „Egy futó, közömbös tekintet kitisztulása – az oszthatatlan időben ennyi az elillant élet. Nádsűrűben a hullám fénye.”

• - - -

A modern irodalomtudomány azt tanítja, hogy egy irodalmi mű befogadástörténete az idő múlásával egyre jobban ki van téve annak, miképpen „dekódolja” (=milyen háttérismeretek birtokában érti vagy nem érti, esetleg félreérti) az adott művet az olvasó. S eszemben járt, hogy akinek nincs ismerete 56-ról, annak vajon mit mondanak vonatkozó soraid. Ezért is adok igazat Neked abban is, ahogy a diktatúrát nem ismerő fiatalságot látod: „egy formaságokra nem adó nemzedék demokratikus fesztelensége”. Milyen telitalálat ez a megfogalmazás, mennyiszer tapasztalom a hallgatók körében ennek igazát!

(Részletek a volt Eötvös-kollégista társ, dr. Kiss Jenő nyelvész, akadémikus, egyetemi tanár leveleiből)

ÉGFORDULÓ - élőben

**************************************************

Történelem és fikció

…egyfolytában regényednek, az Égfordulónak az éppen kézenfekvőnél pontosabb műfaji meghatározásán töröm a fejem. Dokumentumregény? Annak kell lennie, s nem csak azért, mert a történeti hitelesség igényével írt műved forrásait a könyv végén akkurátusan fel is sorolod. Ez még kevés lenne. Ami megítélésem szerint leginkább azzá (ezzé /!/) teszi, az (ez) a cselekményvezetés fikciójába szőtt, s mindvégig jelenlévő történelmi szál: a Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos történelmi háttéranyagnak a szinte tudományos feldolgozása. Éppen ilyesmit képzeltem az ajánlott Földes Gábor-témáról szólván. („Remélem, nem fikciót írsz. Annyira még nem »történelmi« az anyag.”) Most meg vagyok rettenve. Nem mondhatok semmit, azonnal követed? Ennyire talán mégse kellene (!). De félre a tréfával. Jó ez így, erőssége könyvednek a dokumentatív jelleg. Különösen, hogy a közismertnél újabb tényekkel és olvasattal rukkolsz elő. Ezen az alapon már jöhet a fikció, a krimi – ez is persze történelmi alapon. A nyomozás az egykorvoltak, az igazság után. Hogy hősöd, Kisballa minden erőfeszítése ellenére sem jut e tekintetben nyugvópontra, e homály csak jót tesz regényednek. A várt csattanó elmaradása. (Jusson valami külön meglepetés az olvasónak e téren is – no meg: vonja le ő a szükséges tanulságokat.) Ami a főszereplő emberi kapcsolatait, főleg „nőügyeit” illeti, ebben Móricz, a mi Móricz Zsigmondunk felfogására ismerek. „Ki szép, ki jó.” Eszter ilyen, Pirike olyan. Könyved műfaja pedig mindezek mérlegén, hm, lélekrajzi igénnyel megformált dokumentumregény, egyszersmind történelmi krimi. Krimi persze úgy, ahogyan az Oidipusz is az – a maga analitikus módján. A nyomozati anyag (a nyomozás tárgya) a múlt, de legalább ennyire a detektív jelenbeli személyisége. A bennünk továbbélő és ható történelem. Ez utóbbit – elvégre nemzedéktársak lennénk – közös múltunkra és jelenünkre gondolva is mondhatnám.

(Részlet Suhai Pál levélesszé-sorozatának még nem publikált darabjából. Korábbi kötetek: Bábeli adományok – Napkút, 2011, Bábeli adottságok – Napkút, 2014)